[Nevezz meg, mint egy betegséget]
(Виговори мене, ніби назву хвороби)
Nevezz meg, mint egy betegséget,
amivel együtt kell élned. Európa Kelet határa.
A szél nyugati iránya. Az éjszakai hó kőzetolvadék.
„Dicsőség” – köszön valaki.
És visszaköszönsz – „Dicsőség”.
Nevezz meg,
mint egy idegen nyelvben a szerencsétlenséget.
A hó olyan lelkesen hull, mint aki úrvacsorára siet.
Csendes téli folyó, amely a semmibe ömlik.
Amíg nem mondasz valamit, semmi sem lesz.
A decemberi nap olyan, mint egy fájdalomcsillapító tabletta.
Az ábécéd betűiből áll a világ és minden atomja.
Amíg nem mondasz valamit, semmi sem lesz.
Mondd, hogy „világosság”, ne legyen itt túl sötét senkinek.
A decemberi nap munkája hamar elszáll.
Hangból állok, amelyen megszólítottál,
felhevült, tartós beszédből.
A téli napforduló rövid napjai.
Idő szabályokból és rendelkezésekből.
Nevezz meg, mint egy számot, amit segítségül hívhatsz.
Szél keveredik a hanggal – bizakodó, könnyed.
„Kitől kellene félnünk?” – kérdezi valaki.
„Senkitől” – feleled.
A keleti határ, ahol a megfázások átvonulnak.
A tél, amire mindenki várt, egy ideiglenes építmény.
Kémények füstje száll – szerelvényekből, vagonokból.
Hó takarja a folyót, kimondatlan és súlytalan.
[Rendőriskola. Szeptember 14-e.]
(Школа міліції. Вересень 14-го.)
Rendőriskola. Szeptember 14-e.
Mindnyájan a fal alatti árnyékban ülünk, ahová mesterlövész nem talál.
Omladozó téglák, nyári esővel teli konzervdobozok.
Az iskola kapuja mögött vannak a lakótömbök, amelyekből a nyár próbál kiszabadulni.
Szemben ül a nappal, fekete, mintha önmaga sírköve lenne.
Nekidől a rendőriskola forró csempéjének.
Énekelj velünk – nevetünk felé –, mi van veled? Énekelj velünk,
mondjuk a fekete árnyéknak, amely mögött nem látszik a szem.
De ő csak legyint. Nem vagyok énekes – mondja hanyagul –, gyilkos vagyok.
Gyilkos vagyok – ismétli meg, mintha azt mondaná, postás vagyok,
postásként dolgozom.
Énekeljetek magatoknak – mosolyog, miközben ránk néz.
Énekeljetek, én meghallgatom, fedezlek titeket.
Fekete ősz, 14-e. Az iskolai laktanyában önkéntesek élnek.
A város körüli mezőkön napraforgók és halottak rohadnak.
A nap forró, mint dinnye az égett feketeföldön.
Énekeljetek nélkülem – mondja fáradtan,
és mindnyájan énekelünk.
A háta mögött egy város szétrombolt iskolákkal.
A háta mögött egy mező,
ahonnan két hete nem viszik el a halottakat.
A háta mögött a nap, a szeptember reggeli nap,
egy fagyos nap, amit már senki sem melegít fel itt.
Ránk néz, hátunk mögött fákat lát.
Vörös fenyőfákat a vakító homokban.
Hátunk mögött csak édes köd.
Hátunk mögött egyetlen halott sincs.
És bármennyire énekelünk neki,
akárhányszor is hívjuk táncba,
akármilyen hanggal próbáljuk kihúzni őt a sötétségből,
soha többé nem fogunk vele együtt énekelni,
fáj az elveszett hang, mint egy levágott falanx.
Vörös fenyők fölött pihen a nap.
Mindnyájan tudjuk, mi alakítja történelmünket.
A történelem az élők által vetett árnyék.
És a halottak árnyéka is történelem.
NAGY TAMÁS FORDÍTÁSA
(Megjelent az Alföld 2023/8-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szabó Ábel munkája.)
Hozzászólások